A bemutató nagyon nagyon megtévesztő, egy izgalmas akció thrillert sejtet, aztán csak ülünk bután, mert az akcióknak meg a thrillereknek általában szokott lenni története.
A legszembetűnőbb dolog a Hannában: a cselekmény teljes hiánya. A rendező pusztán arra épít, hogy a látvány, a zene, és a különc főszereplő majd elviszi a filmet. És elviszi. És bár úgy éreztem, hogy a filmnek legalább a fele hiányzik, mégsem mondhatom, hogy nem tetszett. Tekintsük inkább úgy, hogy a műfaja: végtelen hosszúságú, szürreális The Chemical Brothers videoklip némi akcióval és lenyűgöző operatőri munkával megspékelve. Olyan érzésem van, mintha a rendező annyira akart volna akciót forgatni, hogy ebbe aztán most mindent beletett, plusz hozzáöntötte a zenét, rászabadította az operatőrt, aztán hadd menjen.
Hanna 16 évig tartó, sarkköri kiképzése után megkezdi küldetését: anyja gyilkosát kell megölnie. Miután ezzel végzett, apjával kellene találkoznia Németországban, de az ide vezető út bizony nehézkes. Főleg, mert Marokkóból indul, és az egy szál narancssárga kezeslábasát is alig tudja lecserélni valami értelmesebb göncre. Pénze nincs, és hiába beszél vagy tíz idegen nyelven, halálra rémül a vízforralótól és magától értetődően a medencéből iszik. Nem kicsit viselkedik furán, de azért boldogul.
Közben azért kiderülnek dolgok a múltjáról, a családjáról, és a főgonosz Marissáról is. De ezek mind-mind csak olyan infók, amivel kiszúrják a szemünket, hogy legyen egy-két párbeszéd, és ne érezzük totál öncélúnak az egész filmet. A lassú jelenetek túl hosszúak, az akciók túl rövidek. De épp csak egy kicsit, csak pont annyira, hogy ne érezzem jól magam a nézése közben.
Néha eszméletlenül szürreális helyeken játszódik, a hangulata minden helyszínen elkapja az embert, legyen az az Északi-sark, a sivatag, vagy Berlin külvárosa. Az operatőr nagyon értette a dolgát, rá is tett még egy lapáttal ahol tudott, nem kellett attól tartania, hogy erőltetettnek fog hatni. Ebben a filmben nem. (Alwin H. Kuchler, töbek között a csodálatos képekben bővelkedő Napfény című Danny Boyle filmet fényképezte még ő.) Ehhez jött még az elektronikus zene, és kész az audiovizuális habostorta. Furcsa kettősség is van bennem így visszagondolva, hiába olyan néha, mint valami mese, máskor meg annyira valós, hogy szinte az utcák szagát is lehet érezni.
Blanchett ellenszenves, Bana keveset szerepel. A film hatalmas erőssége a törékenynek tűnő Saoirse Ronan, aki az egyik pillanatban rácsodálkozik egy neoncsőre, a másikban simán lezúz bárkit. Mindezt olyan könnyed váltásokkal, hogy Hannát még az is megkedveli, aki az első fél óra után már legszívesebben elhagyná a termet. Amiért a végén szurkoltam, az rég nem az volt már, hogy meghaljon a gonosz, hanem hogy az apja megölelje végre a kislányt, és hogy későn bár, de lehessen igazi gyerek.
Igen, a Hanna lehetett volna a nyár legjobbja, ha alátesznek egy épkézláb forgatókönyvet. Azért nem mondom, hogy ne nézzétek meg, mert a zene meg a látvány nagyon ott van. De a Predators óta nem láttam ennyire semmilyen történetet. The Chemical Brothers és Saoirse Ronan rajongók bátran üljenek be, de aki valami igazira, értelmes történetre, valós izgalmakra vágyik, nézze meg, mi mást játszanak még a moziban. Bizonyos kor fölött semmit nem ad a film szerintem, szóval a harmadik ikszen túli korosztály gondolja meg.
Joe Wright - Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés, A szólista
Saoirse Ronan - Egy varázslatos karácsony, Vágy és vezeklés, Komfortos mennyország, The Way Back
Eric Bana - A sólyom végveszélyben, Hulk, Trója, München, A másik Boleyn lány, Star Trek, Az időutazó felesége
Cate Blanchett - A gyűrűk ura trilógia, Aviátor, Bábel, Elizabeth - Az aranykor, Benjamin Button különös élete, Robin Hood
