Megszokhattuk már, hogy Danny Boyle olyan helyeket, szituációkat hoz hozzánk karnyújtásnyi közelségbe, amikkel aligha szembesülnénk másképp. Minden filmje behúz, ott ragadsz, átadod magad, mert az első perctől érzed, hogy jó kezekben vagy. Hogy lesz itt színorgia, pörgős zene, feszültség, vér, könnyek – happy end? A 172 órában eksztázisban izgultunk végig egy egyszereplős filmet, a Gettómilliomosban a nappalinkban érezhettük az Indiai nyuzsgés minden rezdülését, miközben szívből szurkoltunk a főszereplőnek. A Transz is ilyen film, az első perctől, mintha egy örvény szippantana be. Rövid ráhangolás után rögtön az események közepében találjuk magunkat. Nem magyarázza, ki kicsoda, kiderül majd. Aki nem figyel, vessen magára. Végül is nem a Fast 6 közönsége ül a teremben.

Minden egy festmény körül forog, szerencsétlen Simon (James McAvoy) ugyanis, a fejére mért ütés miatt nem emlékszik, hova rejtette a milliókat érő festményt a ravaszul kitervelt rablás közben. (Illik letudni a 'lucky painting' poénokat a film elején, hiába rímel olyan szépen erre a szintén angol mozira - Spíler, Guy Ritchie 2008.) Ez egy kicsit más lesz. Simon tehát nem emlékszik, Franck-nek (Vincent Cassel) meg nagyon kell a kép. Nem telik el sok idő, és megszületik a nagy ötlet, hogy majd hipnózissal jól kiszedjük a fickóból az információt. Jön tehát Elizabeth Lamb (Rosario Dawson), hogy megkezdje a terápiát, és onnantól összemosódnak az emlékek a hallucinációval és a valósággal, miközben élvezet azon gondolkodni, vajon ki igazából az áldozat, és mi az igazság.

Arra ne számítsunk, hogy majd könnyen azonosulunk a szereplőkkel. Boyle nem pocsékolja személyiségük bemutatására a drága időt. Simon azt sem tudja, ki ő, úgy elég nehéz, hogy csak a pillanatnyi reakcióiból következtethetünk. Inkább nem tesszük, jobb az ilyen esetekben távolságot tartani. Franck karaktere hol kínoz, hol megértő, nem lehet bízni benne, a dokiról pedig szándékosan nem is derül ki semmi. A szereplők, helyszínek, képek és hangulatok csak egy kirakós darabjai. De nyugi, bármennyire is elveszünk közben, azért a végén lesz valaki, aki helyre teszi a dolgokat. Nem véletlen ez a távolságtartás, így még jobban megzavar, hogy minden szereplőt hol jó, hol rossz fényben tüntet fel.

Nekem nem a filmszerész által említett Eredet (Christopher Nolan, 2010), inkább a nemrég látott Mellékhatások (Steven Soderbergh, 2013) jutott eszembe. Abban a szintén tudattal játszadozó thrillerben ötpercenként csekkoltam az órámat a vontatott párbeszédek alatt. Itt is vannak dialógusok, de egy alá vágott feszes zene olyan szinten változtatja meg a jeleneteket, hogy totál befeszülve ültem, és csak egy perc múlva jöttem rá, hogy a szereplők egy helyben ülnek és beszélnek, akár el is lazulhatnék. Így nehéz unatkozni, nem is tudtam levenni a szemem a vászonról. Végül pedig, úgy 100 perc után, amikor kitámolyogtam a teremből, komolyan úgy éreztem, hogy elfáradtam az agyalásban.

Természetesen Danny Boyle nem találta fel a meleg vizet ezzel a forgatókönyvvel, nem fog tömegeket megmozgatni az interneten, mint az Eredet. De ahogy megcsinálta, az zseniális. Árral szemben úszik, itt beszél is erről. És valóban, nem érzem, hogy ez a film nagy alkudozások árán született volna. És igen, határozottan több ilyen film kellene.

James McAvoy nagyot alakít, van rá lehetősége, hogy megmutassa, van helye a nagyok között, és nem is okoz csalódást. Ebből a szempontból a szerep nagyon hálás, hiszen Simon nagyjából mindenen keresztülmegy a film végéig. Érzékeny és okos az alakítás, remélem, később is lesz lehetősége kibontakozni.

Vincent Cassel naná, hogy szuper, egy elvárt szintet ő mindig hoz, ezt most is megkapjuk. Kár, hogy sosem kap egy rendes főszerepet.

Rosario Dawson meglepett, számomra ő inkább farmeres-pólós, tornacipős nő, és mégis, valami hihetetlen jól beleillik a filmbe ceruzaszoknyában, magassarkúban. És amikor kisétál a fürdőből, nem csoda, hogy Simon könnyes szemmel mered rá.

Anthony Dod Mantle operatőr az ő változatos eszközeivel valóságos vizuális orgiát varázsol elénk. Nem is mindig egyértelmű, hogy zavaró, vagy cool a lens flare, a tejüveg, vagy az elbillentett kamera. És akkor itt nyúlnék vissza a korábbi hasonlatomhoz, beszippant az örvény, és a szürreális fényképezés még inkább ráerősít, hogy valami nagyon nincs rendben.

Boyle néha igazán gusztustalan képeket is az arcunkba vág. Az adott pillanatban hatásvadász, aztán valahogy mindig belesimul a nagy egészbe pár perc múlva. Különösen jó, ahogy a három főszereplő köré építkezik, minden más csak díszlet. Lakásaik minimalista berendezése is szinte csak háttér a színészek mögött. Sokszor reflektál egy-egy helyszínre, eseményre, 1-2 másodpercben. Furcsa zűrzavart használ, de mégis mindennek megvan az értelme. Ilyen ez a film, összezavar, kétségbe ejt, aztán különféle megoldásokkal áll elő. És közben minden perce élvezetes.

Danny Boyle - Trainspotting, A part, 28 nappal később, Gettómilliomos, 127 óra

James McAvoy - Az utolsó skót király, Vágy és vezeklés, Wanted, X-Men: Az elsők, Karácsony Artúr

Vincent Cassel - A gyűlölet, Bíbor folyók, Farkasok szövetsége, Ocean's Twelve - Eggyel nő a tét, Kisiklottak, Ocean's Thirteen - A játszma folytatódik, Gyilkos ígéretek, Fekete hattyú, Veszélyes vágy

Rosario Dawson - Az utolsó éjjel, Sin City, Grindhouse - Halálbiztos, Sasszem, Hét élet, Száguldó bomba