Sajnos nem lehet eladni a népnek romantikus drámákat, pedig a felszállóágban süvítő Ryan Gosling és a bájos Michelle Williams miatt is érdekelt. Csak az Art Mozik tűzték műsorra a filmet, így történhetett, hogy az elmúlt 60 év legforróbb péntekén elzarándokoltam a Művészbe.

Derek Cianfrance állítása szerint 12 év alatt 67 vázlatot írt a filmjéhez, ami pénzhiány és egyéb gondok miatt nagyon sokáig nem készülhetett el, pedig a szereplők már rég leszerződtek rá. Nem is mondható el róla, hogy összetákolt munka lett. Ráadásul a rendező szokatlan módszerekkel segítette színészeit a munkában: külön-külön instrukciókkal látta el őket, így keltve ellentétes motivációt. Gosling és Williams egy hónapig együtt is laktak, hogy összecsiszolódjanak a film jelenben játszódó, konfliktusokkal teli részeihez.

Nehéz írni a Blue Valentine-ról anélkül, hogy ne torkolljon személyes bölcselkedésbe a dolog. Hiszen bárki, akinek valaha volt konfliktusa a párjával, az bele tudja élni magát valamelyik, vagy épp mindkét szereplő helyébe.

Legutóbb Winter's Bone volt ennyire letaglózóan valósághű, minden hollywoodi plasztikától mentes és letisztult. Bizonyos jelenetek igenis pofán vágják az embert, és a valóságot dörgölik az arcunkba akár tetszik, akár nem. Nagyon elgondolkodtató, hogy ez a sok 'nehéz' jelenet kiből milyen gondolatokat vált ki. Én is azért kerülgetem a témát, mert vagy spoilerezek, vagy okoskodom. A Blue Valentine-t mindenkinek látnia kell, aki valaha volt/van/lesz tartós párkapcsolatban.

Két ember közös útjáról szól a film, a bizakodó, szeretetteljes, odaadó múlt váltakozik a fullasztó, frusztráltsággal teli, monoton jelennel. Valahogy a jelenben játszódó jelenetekhez mindig hozzáfűz valamit a flashback, és ettől a mű egy kiegyensúlyozott szerkezetet kap. Hol a magasba szállunk, hol a mélybe zuhanunk a szereplőkkel.

Dean az örök gyerek, aki odaadóan szereti a feleségét és a kislányát, semmi mást nem kíván az élettől. Boldogan melózik festőként, és vidáman megy haza a családjához. Cindy viszont szeretne tanulni, fejlődni, és nagyon hajt nővérként a helyi kórházban. Zavarja, hogy Dean semmit nem akar kezdeni az életével, és bár ez a konfliktus forrása, a dolgok már rég elromlottak valahol. Könnyű lenne Cindyt hibáztatni, hogy miért idegesíti halára a férje, hiszen imádja és a tenyerén hordozza őt. Nem naplopó, csak elégedett így az életével. A végén hiába kéri Dean, hogy mondja meg, mit tegyen, hogy helyrehozza a dolgokat. A szerelem egyszerűen néha nem tart ki. Sokan voltunk már őrülten szerelmesek, aztán pár év múlva kiléptünk a kapcsolatból, teljesen lényegtelen, hogy miért. És ebben nincs is semmi kivetnivaló. Kivéve, ha összeházasodtunk, és gyerekünk van. Cindy egy másik életet képzelt el magának, amitől egyre távolabb került. És hiába Dean a legromantikusabb fickó az egész környéken, ha ő csak egy nagy gyereket lát benne. Az ember vagy fejlődik a másikkal, vagy nem, és ennek a felismerése létfontosságú. Lenne. Hogy a megfelelő döntések a megfelelő időben történjenek meg, még akkor is, ha fáj.

Valójában nem megmagyarázásra szorul, hogy mi miért és miért ÚGY történik a párral, hanem felveti a kérdéseket, hogy MI, a MI életünkben mit és hogyan rontottunk el. Vagy boldogan ismerjük fel, hogy milyen szerencsések vagyunk. A tükör, amibe félünk belenézni. De sokat tanulhatunk belőle.

Lehetne most rendezést meg zenét, meg hangulatteremtést dicsérni, de az visz mindent, amit a két színész művel. Tényleg. Nézzétek meg.

Blockbusterek ide vagy oda, ezt a filmet mindenkinek látnia kellene. És tudjátok mit? Igazán megkönnyebbülés volt úgy beszélgetni róla hazafelé, hogy nem a CGI minőségéről, a silány történetről, vagy a nem eredeti forgatókönyvről volt szó.

Derek Cianfrance - Brother Tied, Meet the Lucky Ones

Ryan Gosling - Emlékezz a titánokra, Kísérleti gyilkosság, Szerelmünk lapjai, Törés, Véres románc

Michelle Williams - Túl a barátságon, Kis-nagy világ, Mamut, Viharsziget