Úristen, kinőttem a képregényfilmekből? Vagy csak betelt a pohár, és nem csúszik már le a torkomon több szűk nadrágos szuperhős? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kínoztak, miközben Az első Bosszúálló 'születését' követtem nyomon tegnap este.

Pedig a helyzet korántsem ilyen rossz, bár az erősen negatív érzésemet a film iránt még nem tudtam ésszerűen megmagyarázni. Steve Rogers egész addig akár még szimpi is, amíg Mr. Stark fel nem pumpálja az izomzatát, de azután egyáltalán nem izgalmas a karakter. Az már az elején nyilvánvaló, hogy mennyire makulátlan és hazafias hősünk lelkivilága, az egyetlen akadály a kis csenevész test, ami megakadályozza abban, hogy beálljon a seregbe és bizonyítson. Kb. 10 perc alatt ez a problémája is megoldódik, és kinek van kétsége ezek után afelől, hogy mostantól ő lesz a háború csillagos-sávos hőse? Természetesen szép számban érkeznek közhelyek és klisék, és néha tényleg olyan érzésem volt, mintha ezerszer láttam volna már az adott jelenetet, valahol máshol.

A készítők megpróbálták emészthető mennyiségben adagolni a propagandát meg a nemzeti öntudatot, és ez nagyjából sikerült is. Igyekeztek nem túl komolyan venni és inkább a nosztalgia-hangulatra építeni. Sajnos lehet érezni ezt a visszafogottságot, és ettől eléggé erőltetett és művi. És van is mihez hasonlítani, emlékezzünk csak a nácik között magabiztosan lavírozó Indiana Jones-ra. (A Hydra-ról meg a Hellboy ugrott be, meg is nézem a napokban.) Külön kiakasztó, hogy a legelejétől a frontra vágyó Rogerst egy másodperc alatt meggyőzik, hogy inkább abban segítsen, hogy minél több férfi jelentkezzen katonának. Ez kissé ellentmondásos volt nekem.

A film erősségei azok a pillanatok, amikor egyértelműen képregényes a képi világ, amikor már a jelmezében-dzsekijében repeszt a motorral, és a csapata élén nyomul és lő az ellenség arcába. És ha már itt tartunk, miért nem tudunk meg semmit a Kapitány ’segítőiről’? Már a kinézetükön is látszik, hogy a képregényben valószínűleg abszolút kidolgozott, erőteljes figurák. Itt meg jó, ha a nevük elhangzik.

Még egy nagyon komoly pozitívum: Howard Stark, aki sármos és vicces és nőcsábász, és nem minden sikerül neki elsőre. Bár Dominic Cooper messze nem egy Robert Downey Junior, azért sikerül azt a színvonalat hoznia, hogy az ember többször is elvigyorodik magában: na, az alma nem esett messze a fájától.

Mondanom sem kell, Stanley Tucci-nak nem okozott gondot az elhivatott tudós szerep. Tommy Lee Jones meg a kisujjából rázza ki az ezredest. Hugo Weaving-el egészül ki a zsigerből játszók csapata, aki – ahogy azt megszokhattuk – tökéletes gonosz. Kár, hogy nem ismertük meg jobban az ő indítékait és célját, sokkal jobban ki kellett volna dolgozni, és akkor igazán hátborzongató lett volna a vöröslő fejével. Ami egyébként szerintem nagyon királyul nézett ki.

Peggy Carter akaratlanul is minden alkalommal Kate Beckinsale-re emlékeztet a Pearl Harbour-ból. ’Románcuk’ erőltetett, és merev, hiába a folytonos csipkelődés. Jó is lehetne a karakter, de mégsem az, és nagyon remélem, hogy a képregényben ez a dolog működik, mert itt meglehetősen kiábrándító volt. Talán a színésznő is kihozhatott volna magából többet.

Chris Evans jó alapanyag, jól állt neki a pajzs, de sajnos a karaktere korántsem annyira szerethető, mint a Vasember vagy Thor. Talán a folytatásban jobban megkedvelem.

Nem igazán élveztem ezt a filmet. Csak a vége főcím után dobódtam fel az Avengers bemutató alatt. Az eddig látott bosszúállók sokkal menőbbek, de mondom, adok én esélyt, csak jönne már a The Avengers!

Joe Johnston - Drágám, a kölykök összementek, Jumanji, Októberi égbolt, Jurassic Park III, A tűz óceánja, Farkasember

Chris Evans - Mobil, Fantasztikus négyes, Napfény, A fantasztikus négyes és az ezüst utazó, Az utca királyai, Scott Pilgrim a világ ellen