Michael Bay neve a látványos rendezésre garancia, ám a jó forgatókönyvre nem, ezért kissé félve ültem be. De szerettem volna megadni az esélyt Bay-nek, Transformers ide vagy oda. A Sziget, a Pearl Harbor és Dwayne Johnson vonzottak be azt hiszem.
Mivel egy mondatnyi volt (Gyúrós gyilkosokról szól, vazze!) az infóm a filmről, az igaz történet és a magyar vonatkozás meglepetésként ért, de nem bántam, hogy nem olvastam utána korábban.
Még a moziból kijövet hápogva sem tudtam egy értelmes besorolást kitalálni, mígnem egy blogon fekete komédiaként foglalták össze, és jobb híján ezzel megelégszem én is. Tulajdonképpen vicces is meg sötét is, amolyan fekete ló, és meglepő, de azért elég sok kérdést felvet.
Adott a kigyúrt Daniel Lugo (Mark Wahlberg), aki edzőként keresi a napi betevő fehérjeshake-re valót, de magasabbra veti a tekintetét, amikor egy pénzes kliense, Victor Kershaw (Tony Shalhoub) folyton a vagyonáról pofázik súlyemelés közben. Furcsa ördögi körbe kerül, hiszen testépítés terén már elérte, amit lehetett, egy pusztulásra ítélt edzőtermet is felfutatott, mégis csóró. Viszont hisz Amerikában, ami a sikereseknek sok pénzt, boldogulást ígér, sőt garantál. Nyizga, szerencsétlen kliense viszont rettentő gazdag – ki tudja, miből – nyilvánvalóan homokszem van a gépezetben. Lugo eltökélten hajtogatja, hogy sikereiért jár neki a pénz és a jobb élet. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy egy önsegítő guru is megtalálja, tovább sulykolva a tied-lehet-mert-megérdemled mantrát.
Egy baj van csak hősünkkel – ostoba. De klasszikusan értve, totál gyökér. És gondolkodik. A legrosszabb kombináció így is, hát még ha követőket is szerez. Márpedig így lesz, csatlakozik hozzá Adrian Doorbal és Paul Doyle (a kigyúrt Anthony Mackie, és a – nahát – szintén, kigyúrt Dwayne Johnson). Ők sem agyra edzettek évek óta, szóval izom az került a csapatba, de ész nem. Lugo így aztán szabad kezet ad magának ördögi terve kiagyalásában.
Persze a terv is és a megvalósítás is egy vicc, de valahogy – a nagyon hülyék szerencséje? – sikerül. És ekkor még röhögcsélünk. Akkor is, amikor válogatott ötletekkel próbálják kiszedni az infót az elrabolt Kershaw-ból, és amikor a birkatürelmű, megtért Doyle haverkodik vele. Aztán megpróbálják megölni. A néző pedig hol kuncog, hol a fejét fogja a válogatott marhaságok és szerencsétlenkedések láttán. Közben a fejemben végig ott motoszkált – néhol dübörgött – a mondat: Hogy lehetnek ezek ennnnnnyire hülyék?
A Kershaw-val történtek pedig csak bevezetőként szolgálnak, nagyobb stikli is készül. Lugo gondkodásmódjára jellemző, hogy a végigbénázott akciót sikeresnek fogja fel – persze, hiszen a szerencsétlent sikerült kiforgatni a vagyonából – ez pedig csak olaj a tűzre. Felbátorodik, vállalkozásba fog, közben újabb csaláson töri a fejét. Gazdagabbak lettek hőseink, de okosabbak nem, bukásuk garantált. Mégis elképesztően szórakoztató, míg odáig eljutnak. Vannak olyan abszurd részek, hogy félidőben Bay is észrevette, hogy ez már sok lehet. Kiírta hát a vászonra nagy bodybuilder betűkkel: ez még mindig igaz történet.
És tényleg. Utánanéztem. Vannak különbségek, és nyilván a rendező is kénye-kedve szerint emelte ki a necces dolgokat, de a három csávó ezt tényleg komolyan gondolta, és tényleg ilyen komolytalanul csinálta végig.
Végül miközben hazafelé – sűrű fejcsóválások közepette – azon gondolkodtam, mit is láttam itt, én lepődtem meg legjobban, mikor arra jutottam: társadalomkritikát. Javítsatok ki, ha tévedek, de a sokat ígérő amerikai álom ostobák általi félreértelmezése, és a sarkított, mégis hiteles szereplők nekem ezt mutatják. Nem is beszélve a Ken Jeong által játszott Johnny Wu önjelölt guru karakterről, aki a rajtuk gazdagodott meg. Egy hónap elteltével is zseniálisnak találom a közeg és a gondolkodásmód ezt a fajta bemutatását. Nem kérdés már, miért választotta Bay pont ezt a történetet. Az élet szül ilyen helyzeteket, és pont ettől rettenetes, ha hajlandó az ember kicsit elmélázni rajta.
Mindezt pedig úgy, hogy azonosulni sem lehet, annyira szürreális az egész. Az Ed Harris játszotta nyomozó még a legnormálisabb alak, ki is lóg a filmből. De az a veszély sem fenyeget, hogy általánosítunk az üresfejű izomkolosszusokra, annyira tartja a távolságot a rendező is. Groteszk és néhol sokkoló vagy éppen túlzó, ahogy megmutatja, amit akar.
Közben pedig a magamutogató Bay-féle fényképezés és vágás – extrém színes, polárszűrős, felturbózott képek, hatásvadász lassítások és kimerevítések – kimeríti az eye candy fogalmát. Emellett pedig például a kifröccsenő nyál lassítása, a gyúrós csajok felvonultatása, meg a szokásos, szereplők körül forgó felfelé néző kamera némi öniróniát is sejtet, ami igencsak melengeti a szívemet. Vagy csak bebeszélem magamnak, de akkor hagyjatok meg ebben a tudatban.
Muszáj szót ejteni a színészekről is, Mark Wahlberg és Dwayne Johnson az üres tekintetek és ostoba arckifejezések széles tárházát vonultatják fel, de a legjobbak, amikor komolyan veszik magukat. Fogadok, hogy rettenetesen jól szórakoztak a forgatás közben. Rebel Wilson nagy kedvencem valamiért, Ed Harris és Anthony Mackie persze, hogy jó. De egyértelműen a két fő izomagy viszi el a pálmát.
Mindent egybevetve hatalmas meglepetés volt számomra a Pain and Gain, nem számítottam ilyen jó filmre. Azért nem akarok senkit megtéveszteni, a mondanivaló lehangoló, a történet tragikus. De mindez egy színes-szagos vígjátékba ágyazva, felejthetetlenül hülye pillanatokkal. És vigyázat, aki nem bírja The Rock-ot vagy Wahlberget, az inkább valami mást nézzen.
Michael Bay - Bad Boys I-II, A szikla, Armageddon, Pearl Harbor, A sziget, Transformers
Mark Wahlberg - Boogie Nights, Sivatagi cápák, A majmok bolygója, Az olasz meló, A tégla, Orvlövész, The Fighter - a harcos, Csempészek, Ted
Dwayne Johnson - A múmia visszatér, A skorpiókirály, Emelt fővel, Csak lazán, Doom, Erőpróba, Rohanás, Halálos iramban: Ötödik sebesség
