Négy filmmel vagyok elmaradva, kezdem úgy érezni magam, mint aki nem írja meg a házi feladatát. Most mégsem arról lesz szó, hogy a Moneyball milyen jó, hanem a mindenkit foglalkoztató, igazán fontos, remake, nem remake, svéd vs. amerikai, könyvből film témáról, ami mellett pont csak a lényeg sikkad el… Fincher, és A tetovált lány.
Van ugye egy regény. Rettentő hosszú, nagyon részletes, és letehetetlenül izgalmas. Bestseller, díjnyertes, csillió példányszámban eladott. Én nem olvastam. Én a filmet néztem meg, a svédet. Csak halkan jegyzem meg A Svéd Filmnek is van rendezője, Niels Arden Oplev a neve. Itt elolvashatjátok, hogy tetszett, beszippantott a jéghideg svéd vidéki hangulat, meg a hátborzongató gyilkosságok. Megszerettem Lisbeth-et, és Mikaelt is, olyannyira, hogy ha Michael Nyqvist besétált volna a nappalimba, nem lepődtem volna meg. Karaktere annyira hétköznapi, de méginkább emberi volt, hogy amikor viszontláttam a harmadik részben, már úgy örültem neki, mint egy rég nem látott családtagnak.
Aztán jött a hír, hogy a komor, erőszakos történetet filmre viszi David Fincher. Rögtön el is szabadultak az indulatok az általam látogatott filmes blogokon, aztán kiderült, hogy ha másról nem is, erről mindenkinek van véleménye. Még azoknak is, akik életükben egy film rendezőjét sem jegyezték meg. Nem mintha ez baj lenne, csak inkább már egymás értelmetlen hergelését láttam a dologban. Ez mára nagyjából vallási háború méretűre nőtte ki magát szép lassan. Amerikában tavaly december óta játsszák az Újat, mert ott állítólag nem látták a Régit.
Az első vitatéma nagyjából ez volt: miért csinálja meg Fincher egy jól sikerült film remake-jét csupán két évvel később? Mire jött a szemforgatás, hogy ez nem remake, hanem a regény megfilmesítése - figyelmen kívül hagyva, hogy maga Fincher is Noomi Rapace-t kérte fel ismét Lisbeth szerepére, és nem titkolta azt sem, hogy úgymond inspirálta Oplev filmje. Mindegy, fogadjuk el, hogy egy könyvadaptációból nem készülhet remake. (Mert az mindig az eredeti írott művön fog alapulni. Még akkor is, ha kockáról kockára ugyanaz a mozgókép… Nem, amúgy A tetovált lánnyal nem ez a helyzet.) Értitek, matekóra, axióma = alapigazság, aminek hitelességét senki nem vonja kétségbe. Hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük? Mindegy, kanyar vissza.
Szóval a leginkább felkapott válasz az volt, amin a rosszmájúak imádtak csámcsogni: az amerikaiak nem néznek felirattal filmet. Mert nem tudnak olvasni, mert lusták, mert elvből nem néznek európai filmet, mert nem is tudják, hol van Európa, főleg nem Svédország. Pedig nem azért nem néznek feliratos filmet, mert buták, mert nem ismerik a betűket, vagy mert csak az XXL kóláért mennek a moziba. Nem. Ahogy egy kedves illető okosan rávilágított: azért, mert generációk nőttek fel úgy, hogy movie = Hollywood, és ha ők moziba mennek, az az anyanyelvükön fog megszólalni. Az általam megnézett filmek több, mint 70%-a amerikai, és több, mint 90%-a angol nyelvű. Nem akarok kötekedni, de tegyük a kezünket a szívünkre: akció, vagy dráma, vígjáték, vagy thriller, a legjobb filmeket bizony ők készítik. És én hajlandó vagyok az eredeti hangért Budára zarándokolni, még ha felirat sem lesz rajta. Ők meg nem szinkronizálnak, megcsinálják maguknak. És akkor mi van? Találnak valakit, aki ad rá pénzt, és ráadásul az a szabadságuk is megvan, hogy kicsit amerikai szájíz szerint készítsék el. Ami ugye a rendező, a producerek, meg a stúdió szíve joga. És a végeredményt látva Fincher nem is kötött kompromisszumokat. Meglátszik ez a játékidőn, az erőszakos jeleneteken, a ráérős mesélésen.
Az én válaszom nem ilyen bonyolult, és nem vonja bele egy egész nemzet viszonyulását az idegen nyelvű filmekhez. Szerintem Fincher egyszerűen elolvasta a könyvet, és meg akarta csinálni. Régi verzió ide vagy oda, de ha valaki képben van az ő munkásságáról, akkor tudja, hogy ez a gyilkosos-nyomozós, súlyos történet tökéletesen beleillik az ő elmebeteg, de zseniális Hetedik, Fight Club, Zodiákus világába. Hogy ezt már egy dán rendező megcsinálta? ’És akkor mi van?’ – gondolhatta ő, és nekiállt a szereplőválogatásnak.
Szükséges, vagy nem? Lesz film és kész. Ha ez az izgalmas történet így szélesebb réteghez jut el, és esetleg arra ösztönzi őket, hogy a könyvet is elolvassák, akkor mi ezzel a gond?
Még mielőtt egyetlen kép is megjelent volna a filmből, újra tűzbe jött a nagyközönség, amikor kiderült, hogy a két főszerepet Daniel ’Bond, James Bond’ Craig, és Rooney ’A Lány a Social Network Elején’ Mara játssza el. A ’svéd’ tábor a haját tépte a helyes fiatal lány láttán, és nem tudták elképzelni, hogy lesz az ártatlan arcú Marából megtépázott Lisbeth. Mások épp a férfi főszereplő miatt szaggatták meg a ruhájukat - akár jó, akár rossz értelemben - de én nem látom a 'Miért kell úgy kinéznie, mint James Bondnak?' kérdést helyénvalónak. Mert ugye Craig igazából nem Bond, és nem is egy klasszikus férfi szépség, és a filmet elnézve nem kevésbé hétköznapi és természetes a szerepben, mint svéd kollégája. Nem nyilatkozom arról, hogy melyik színész jobb a szerepben, mert mind a négyen megtalálták a lényeget a karakterekben. Rapace és Mara is mindketten briliáns Salanderek, le a kalappal, de tényleg. A két pasi meg kiválóan asszisztál, és nem akarják ellopni a showt tőlük. Craig kicsit jobb színész, Nyqvist pedig egyszerűen szimpatikus a szerepben.
Aztán Fincher fogta Marát, és lecsupaszította testileg-lelkileg, hogy felépítse a mindent elsöprő Lisbeth-image-et, amiért Mara élete végéig hálás kell, hogy legyen neki. A végeredmény pedig magáért beszél.
Csütörtök óta Magyarországra is megérkezett A Film, mindenki tipródhat, hogy elmenjen-e a MOM-ba Mara motyogását eredetiben meghallgatni, vagy a magyar szinkronra bízza magát. Aztán lehet megint osztani az észt. Igen, valóban nem sok újat mutat ez a verzió. A színészek ismertebbek, szebbek, jobban el lehet velük adni egy filmet. Ha a rendező nem lenne elég persze... (Amúgy viszonyítás kérdése, nekem nagyon tetszik Noomi Rapace arca.)
Lényeg a lényeg: a feszültség nagy része nem jön át a történetet ismerve. De azért lehet izgulni, főleg a második órától kezdve. Döcögősen indul, aztán csak kiköveteli a néző teljes figyelmét. El tudom képzelni, hogy ha valaki ezt látja először, akkor tövig rágja a körmét. Másodszorra már nem üt akkorát.
Két rendező, két film, négy főszereplő, meg a könyv. Még ha egy eredeti, nem feldolgozás filmről is kell véleményt alkotni, akkor is mindenki másképp látja. Hát még úgy, hogy vannak közöttünk, akik olvasták a könyvet, és látták a svéd filmet. Vannak, akik az amerikait látták, meg akik mindkettőt, de nem olvasták a könyvet. Mennyi kombináció is ez? Lényegtelen. Az a fontos, hogy mindenkinek megalapozott véleménye lehet, de amíg azt tartjuk fontosnak, hogy ezt hangoztassuk, valamit elfelejtünk. Ez még mindig egy mozifilm. Szórakoztatni hivatott minket.
Egyetlen dolog fontos csak: maga a film, és nem a körülmények, meg a rendező személye, meg hogy melyik hitelesebb a könyvhöz képest. A legrosszabb dolog történt meg mindkét filmmel: sokan eleve erős előítéletekkel ültek be rájuk. Én azt ajánlom, mindenki döntse el maga, de ne hagyjuk, hogy lényegtelen hülyeségek befolyásoljanak minket. Mint például mások véleménye. És ennél nem kevésbé veszélyesek a saját előítéleteink sem.
