Egy dolog biztosnak tűnik: a jó filmekhez rossz filmeken keresztül vezet az út. Nem lehet minden egy Inception, mert mit is értékelnénk akkor?
Monsters – Nagyon jó az alapötlet, hogy az űrlények már itt vannak jó ideje, és valamennyire az emberek megpróbálnak együtt élni ezzel. Jó ötlet az is, hogy az idegenek területén keresztül vezető road-movie-t vezényeljen le a rendező. És az sem zavar, hogy végül a főszereplő fiú és lány összejönnek, mert ilyenkor az az emberek dolga. (Nem ide tartozik, de a legelegánsabban a Rés a pajzson-ban adják elő ezt.) A Monsters-szel az a baj, hogy unalmas. Kiváló a hangulata, szuperek a képek, a szörnyek is ügyesen ki vannak találva. A két szereplő is nagyon jó, átlagosak, ésszerű reakciókkal, mintha csak mi lennénk. De valahogy nem adagol sem elég izgalmat, sem elég romantikát. Olyan, mintha az egész stábból mindenki remekül dolgozott volna a filmen, csak rendező nem volt, hogy összefogja. Vagy volt, csak ő meg nem tudta eldönteni, hogy mi is legyen ebből. Pedig szuper kis film lehetett volna belőle, ha kapunk egy kis izgalmat, netán csavart a végére. Még egy dolog: ha a Monsterst azért nem értem/értékelem, mert félig-meddig dokumentumszerű akart lenni, az még nagyobb baj. Mert ugye a District 9 után ezt a stílust egy darabig fölösleges erőltetni. Ettől függetlenül egyszer érdemes megnézni a páratlan hangulata miatt. De lassú, én szóltam.
Véres románc (All Good Things) – Előre leszögezném: semmiképpen ne nézzétek meg. Adott egy ellenszenves milliomos csemete, akit apja belekényszerít az ingatlanbizniszbe, holott csávókám szívesebben éldegélne vidéken újdonsült feleségével, egy bioboltot vezetve. Sajnos rövidesen ettől (vagy egyébként is?) elszakad nála a cérna, és amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretné, előszeretettel alkalmaz erőszakot. Igen, ez még jó is lehetne. De nem az. Ryan Gosling hiába játssza jól a dilist, ezt a filmet jobb, ha kihagyja az önéletrajzából. Az a baj, hogy a rendező arra hajt, hogy ha megteremti a megfelelő adag feszültséget, majd a végén kiírja, hogy a gyilkosságok a mai napig sem oldódtak meg, és a főszereplő LA-ben éli az életét, attól majd elájulunk. Heh, rosszul gondolja. Mert rendes feszültség sincs, másrészt egy őrült gyilkosnak vagy beleásunk a lelkébe egy filmben, vagy mélyen hallgatunk arról, miért őrült. Végignézte az anyja öngyilkosságát, de szerintem amúgy sincs rendben vele minden. Nem beszél sokat, nem is próbál normálisnak tűnni, okosnak látszik, de valahogy nem eléggé. Az meg, hogy egy tárgyaláson az öreg fickó meséli el nagyjából a történetet, teljesen értelmetlen. Keretet ad, de semmi szükség nincs rá. Főleg, hogy magyarázatot azt nem kapunk. Az öregített Ryan Gosling is nevetséges, kerestek volna inkább egy idős színészt. Hiába a megoldatlan rejtély, a sztoriban nincs elég erő. Lehetne egy órás krimi téma egy tudományos csatornán, de másfél órában, szenvedve, majd nyitva hagyva a kérdést egy eltűnt feleség és egy elásott kutya után… Gyenge. Attól, hogy még él a gyilkos, már ha valóban ő volt, és szörnyű tettet követett el, a film nem lesz a második Zodiákus.
Casablanca – Minden bizonnyal el lennék ájulva, ha 1942 körül élnék. A Casablanca klasszikus, megérdemelten híres és elismert film. Eszem ágában sincs elvitatni a díjait és jelöléseit. Csak az a véleményem, hogy a mai világban ez már kevés ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődést. Pedig zseniális párbeszédek, beszólások vannak benne, erőteljesek a színészek, a karakterek is jók. Még a történetnek is van eleje meg vége. Mégsem köt le a Casablancában ragadt amerikaiak sorsa, még ha szerelmesek, akkor sem, még ha a gonosz németek fenyegetik őket, akkor sem. De egyszer mindenképpen érdemes megnézni, és nemcsak azért, hogy a baráti társaságunk sznobjai ne nézzenek ki minket maguk közül.
Erőszakos múlt (A History of Violence) – Egy mondatban is elmondhatnám a lényeget: A gyilkos ígéreteket nézzétek inkább. De nem hagyom ennyiben, mert kevés annál idegesítőbb van, amikor a filmben benne van minden, amitől jó lehetne, de végül mégiscsak rossz. Olyan szépen indul az Erőszakos múlt, hogy valami nagyon brutálra számítottam. Tom Stall az unalmas kisváros kávézójában (mint tulaj) csuklóból elintézi a több államban körözött rablógyilkosokat. Hú, dögös. Aztán megjelenik a rosszarcú Ed Harris a kis csapatával, és azt állítja, hogy a Viggo Mortensen által alakított Stall nem az, akinek kiadja magát. Amikor kiderül az igazság, még akkor is benne van a filmben a potenciál. De a szálak elvarrása annyira unalmas és kiszámítható, hogy felment a vérnyomásom. Valójában, ha úgy nézzük, akkor életszerűbb a vége így. Csak ettől az egész film mégsem az lett, amire számítottam. Pedig a rendező ügyesen adagolja az erőszakot, a szexet, és a feszült párbeszédeket. Kár, hogy a végén minden csak időhúzásnak tűnik. Két évvel később a rendező David Cronenberg elkészítette a Gyilkos ígéreteket szintén Viggo-val, és az viszont első osztályú krimi, bár gyenge idegzetűek ne nézzék. A többieknek viszont kötelező.
