Azok közé tartozom, akik korábban nem találkoztak a Russel Brand nevű jelenséggel, épp ezért még csak próbálok felépülni a sokkból, amit a Get Him to the Greek okozott nekem a napokban.
Nem vagyok egy nagy vígjáték rajongó, de ez a film sok másikkal ellentétben nem tűnt elpocsékolt másfél órának, és még jókat is röhögtem közben.
Adott egy nagydarab amerikai, meg egy egyszálbélű angol, az elsőnek az a célja, hogy a másikat elvigye egy koncertre, míg amaz vagy direkt, vagy csak mert úgy tartja kedve, minden cselekedetével akadályozza ezt. Pedig a koncert mindkettőjüknek fontos lenne: Aldous Snow utolsó nagylemeze brutál bukás volt, és ezzel a fellépéssel esetleg visszaszerezhetné régi hírnevét. Aaron Green pedig semmiképpen sem akar csalódást okozni elmebeteg főnökének, akit Puff Daddy félelmetesen hitelesen formál meg.
Tulajdonképpen az egész film kimerül a buli ördöge - igyunk/szívjunk/csajozzunk még egyet – csábításával, és az ez ellen harcoló producernövendékkel. Ezen kívül van benne néhány nagyon jól elhelyezett cameo, de ezekről nem írhatok. Angolul tudóknak kötelező eredeti nyelven nézni, ugyanis Snow akcentusa, beszédstílusa ad igazán mélységet a karakternek. A poénok leginkább a karakterekben – megjelenésükben és viselkedésükben - jelennek meg, Snow ex-barátnője, a főnök P Daddy, mind-mind a zeneipar nagyon jól eltalált paródiái. Természetesen nem maradhatott ki egy-két gusztustalan poén, de amúgy meglepően civilizált. Inkább tényleg a szemérmetlenül buli-drog-szex mámorban tobzódó naplopók világa elé tart ferde tükröt a Felhangolva.
Szereplői viszik a hátukon a paródiát, Russel Brand múltját ismerve nem kevés önirónia van a karakterben. Zseniálisan kitalált a mozgása, az öltözködése, és hát az az arc! Na azzal nem is lehet mást kezdeni, mint humoristává válni vele. Rose Byrne, aki általában nem más, mint cukorpofi a szerepeiben a közepesnél kicsit jobb teljesítménnyel, itt jópofa és dögös, és ami egészen szokatlan: be van lazulva. Az egyetlen gyenge pont a pufi főszereplő, olyan, mintha az ő jellemével foglalkoztak volna a legkevesebbet az írók. Kellett, hogy legyen egy bénácska szereplő, akit Albus Snow meg a főnöke csesztet, de csak úgy oda van rakva, pedig gyanítom, a nézőnek vele kellene azonosulnia.
Mindenképpen ajánlom azoknak, akik nem zárkóznak el némi idióta humortól, nagyon szórakoztató, és garantáltan mindenki örökre megjegyzi Russell Brand nevét...
Nicholas Stoller - Lepattintva, Felhangolva
Russell Brand - Lepattintva, Esti mesék, Arthur
