Néha érdemes kockáztatni. Felkeresni egy addig ismeretlen helyet, és művészfilmet nézni. A Hétköznapi párt csak a Kinoban játszották. A kávézó (a csodálatos tortákkal együtt) azonnal belopta magát a szívembe. A szombat este nyüzsgő Körúton szuper volt a hangulat, kellemes meleg az idő, és masszív bulihangulat fogott el. Ilyen élményt egy plázától soha nem kapok… Na de beszéljünk a filmről.

Szerelmi történet, és a járvány közbeszól. A félelmetes a legjobb szó rá. A fiatal, friss szerelmes pár szemszögéből látjuk, hogy mit művel a vírus (bár ha jól emlékszem nem derül ki, hogy vírus-e igazából…) az emberrel, és bár a cím egy rosszul sikerült fordításnak tűnhet, azért van értelme. Hétköznapiak, és ezt a járványt és minden következményét tehetetlen átlagemberként reagálják le. Még Susan is, pedig ő epidemiológus (kifejezetten járványokkal foglalkozó szakorvos), és a film legvégéig próbál rájönni, mi okozza a megbetegedéseket. Ő meséli el időnként a történéseket, az emberek reakcióit, mindezt szinte kívülállóként, mégis mély átérzéssel.

Egy pillanatig se jutott eszembe, hogy belekössek a tünetek ábrázolásába, a tudományosságba vagy tudománytalanságba. Az író kitalált egy járványt, kitalálta a tüneteit, és aki ezzel van elfoglalva, az nézze inkább a Discovery Chanelt.

Az emberek először a szaglásukat veszítik el, aztán az ízérzékelést, és így tovább. Minden érzék elvesztését egy nagyon erős, ösztönszerű érzelmi reakció előz meg. Rendkívül hatásos, hogy az ízlelés elvesztése előtt egyszerre tör rá mindenkire az éhség, amitől félig öntudatlanul tömnek magukba mindent, ami a kezük ügyébe kerül.

Annak köszönhetően, hogy Michael (Ewan McGregor) séf, csak még jobban belelátunk a megbetegedett emberek mindennapjaiba, és megható, hogy az első sokk után továbbra is van igényük étteremre, közös időtöltésre, arra, hogy kimozduljanak otthonról. A konyhán nem az ízek számítanak már, hanem az állag, a roppanás, és a szín. A kis csapat új ételeket kísérletez ki, és ahogy telik az idő, ismét visszatérnek az átlagos hétköznapok. Pedig ez még csak a kezdet.

Mikor épp normalizálódna a hangulat, beüt az újabb csapás, majd a következő. Az emberek egyre elkeseredettebbek, nő a feszültség. Elkezdődnek a fosztogatások, miközben a társadalom nagy része folytatja a munkát és reménykedik. Ahogy a tünetek súlyosbodnak, az emberek annál inkább egymásra vannak utalva. Amikor már nem ízlelnek, éreznek illatokat, és nem hallanak, felértékelődnek a csalási kötelékek, és azok közé vágynak akiket szeretnek. Vagy akikben megbíznak. Az étterem konyhájának dolgozói kénytelenek végül feladni, és a válság hatására kialakult tömegétkeztetésben részt venni.

Susan és Michael kis eltolódással esnek át a különböző stádiumokon, de mindig megtalálják az utat egymáshoz. Mert végül semmi más nem is fog számítani, csak az az ember, aki melletted van. A két főszereplő és az emberiség útja ugyanoda vezet. Egy nagy, sötét lyukba, ahonnan nincs kiút, és nem világos az sem, mi taszította őket oda ilyen ijesztő hirtelenséggel.

Szerelmi történet? Igen. De Ez a szerelem egy kétségbeesett egymásra utaltságban teljesedik ki. Nem lesz sok romantikázás, percekig egymás szemébe nézés. Felnőtt emberek, és a helyükön kezelik a dolgokat. Jön a világvége, és kihasználják az időt. Na, vajon mit csinálnak? Ez a szerelmi szál inkább csak eszköz a filmben, hogy könnyebben beleéljük magunkat, és elég jól sikerült is. Nem a pár a lényeg, a betegség mindenhol ott van, nyomasztó és félelmetes. Mert nem azt kell elképzelnünk, hogy fáj valahol, hogy kihullik a hajunk, vagy hogy lázasak leszünk és meghalunk. Hanem hogy nem látunk, hallunk, érzünk. Sokkal egyszerűbb, sokkal ijesztőbb.

A Hétköznapi pár nagyon erőteljes film. Nyomasztó, nyugtalanító az ötlet, és 100%-ig jól megvalósított. Utána többször ellenőriztem az érzékszerveim épségét. De Eva Green annyira szépen mesélte el, hogy nem hagyott el a remény, sőt, néha felemelőnek is éreztem. Végül azt gondolom, hogy ők ketten akármilyen körülmények között élnek is, boldogok. Hihetetlen ereje van annak, hogy a tüneteket tömegeken mutatja be, és Anglián kívül a világ más tájain is. Ezeket a nagyszabású képeket váltja egy-egy nagyon meghitt pillanat. Például amikor Susan leállítja az autót, és letekeri az ablakot, és meghallgatják a harangszót. Soha nem mondják ki, nem találgatnak, mi lesz a következő, amit elveszítenek. Próbálnak emberek maradni.

Hétköznapi pár egy nem hétköznapi problémával szembesül, a két főszereplő nagyon jó választás volt. McGregor biciklin, teljesen átlagos fejjel, nagyon szerethető, Eva Green pedig hozzáteszi a maga méltóságteljes nyugalmát. A rég látott Connie Nielsen is feltűnik, és persze gyönyörű. Nem hiányozhatott Ewen Bremner sem, mint a kedves, kissé balek mellékszereplő. Kicsit reménykedtem, hogy a kötelező Mark Strong is előkerül majd, de nem.

Remek film, és csak kicsit fordultok be tőle, ígérem. Nekem nagyon tetszett, volt benne fantázia és az ötletből a lehető legjobbat hozta ki a rendező. És maradt bennem nyoma. Sok mással ellentétben ezt a filmet soha nem fogom elfelejteni.

David Mackenzie - The Last Great Wilderness, Young Adam, Asylum, Hallam Foe, Spread

Ewan McGregor - Trainspotting, Sekély sírhant, Az élet sója, Star Wars I-III, A sólyom végveszélyben, A sziget, Kasszandra álma, Angyalok és démonok, Kecskebűvölők, Szellemíró

Eva Green - Álmodozók, Mennyei királyság, Casino Royale, Az arany iránytű, Franklyn, Cracks, Womb - Méh