Nem mondom, hogy nem rizikósak a Woody Allen filmek. Annyira megszoktuk már a stílusát, tipikus szereplőit, hogy néha úgy érezzük, nem tud már újat mutatni. Nos, az Éjfélkor Párizsban nem egy minden ízében megújult Woody Allen mozi, de mindenképpen friss, ötletes és nagyon-nagyon szerethető.
Úgy vettem észre, hogy nagyon megosztja a közönséget ez a párizsi kiruccanás. Ennek nagyon egyszerű magyarázata van: nem mindenki érti a főszereplő rajongását az 1920-as évek művészektől nyüzsgő Párizsáért. Aki nem tudja átérezni a bohém író kötődését a városhoz, annak a haja is kihullik a végére. De aki egy picit is művészlélek, elámult már valaha egy zagyva Salvador Dalí képen, vagy szívesen olvas Hamingwayt, azt ugyanúgy elvarázsolja majd a film hangulata, mint a főszereplő Gilt (Owen Wilson), meg engem.
Gil kibírhatatlan menyasszonyával (Rachel McAdams) és az ő szüleivel a francia fővárosba utazik néhány napra. Szívesebben írna regényt forgatókönyvek helyett, de senkinek nem meri megmutatni az eddigi próbálkozásait. Csak téblábol és nemcsak az utcákon, hanem az életben is. Titokban párizsi padláslakásról és régiségboltról álmodozik, és magának is fél bevallani, hogy nem rajong az életért, ami a házasság után Amerikában várja. Amíg az asszonyka rendkívül irritáló, mindenben szakértő barátjával kiállításokra meg kastélyokba mászkál, addig Gil a város egész más arcát fedezi fel.
Egy bizonyos utcácskában ugyanis, amikor éjfélt üt a toronyóra, egy autó visszarepíti a húszas évekbe, ahol nem kisebb művészekkel találkozik, mint Hemingway, Picasso, vagy épp F. Scott Fitzgerald. Sőt, Gertrude Stein még azt is felajánlja, hogy elolvassa a kéziratát. (Sokan hiányoznak még a felsorolásból, de nem akarom lelőni az összes poént a műértők kedvéért...)
Az nem teljesen világos, hogy miként jut vissza a jelenbe, de a lényeg, hogy innentől kezdve az estéit új barátai társaságában tölti - a múltban.
Felvetődik néhány kérdés - melyik korban marad végül a hősünk, elhagyja-e a menyasszonyát? De mindez nem is olyan fontos. A film lényege a varázslat, ami visszarepíti egy olyan korba, amiért rajong, olyan inspiráló környezetbe, ahol ki tud teljesedni, mert megértik. Az én értelmezésemben ez Gil jutalma amiért ennyire szereti a várost, mert töretlenül lelkes, kicsit talán megszállott is. Én azt ilyen csodákban szeretek hinni.
Woody Allen keze nyoma azért rajta van a filmen rendesen, a gazdag amerikai család és a párbeszédeik, az elviselhetetlen nő, aki nem érti meg művészlélek férjét... ezeket mind láthattuk már tőle. Ennek ellenére a fájdalmasan realisztikus szereplők és kapcsolatok is szinte újnak hatnak, szembeállítva a letűnt kor felhőtlen hangulatával.
Mint a legtöbb Woody Allen film, ez is rengeteg kiváló színészt vonultat fel. Ráadásul gonoszul, kis adagokban, egy-két mondat erejéig. Amikor Gil nagy meglepetésére találkozik egy-egy 20-as évekbeli művésszel, a 'műveltebbek' a karakter, a 'többiek' meg a színész kilétén ámulnak el. Mivel nem sok idejük van villogni, tényleg beleadnak mindent, ezért aztán a három főszereplőn kívül nem is nagyon akarok kiemelni senkit, mert mindenki nagyon jó.
Owen Wilson, Rachel McAdams és Marion Cotillard is teljesen hihető alakítást nyújtanak, nagyon tetszett nekem ez a szereposztás.
Amikor kijöttem a moziból, a 'tündéri' szót találtam legmegfelelőbbnek, és igen, mese, amiben szeretnénk hinni. Gyönyörű helyszínek, fülledt hangulat. Összeszedett korkép, fülledt hangulat, fülbemászó zene, csillogó kosztümök. Hihetetlenül franciás, Woody Allennel fűszerezve. Nagyon ajánlom álmodozóknak.
Woody Allen - Annie Hall, Egy másik asszony, Alice, Férjek és felesége, Agyament Harry, Csak az a szex, Match Point, Kasszandra álma, Vicky Cristina Barcelona, Férfit látok álmaidban
Owen Wilson - Armageddon, Az átok, Zoolander, a trendkívüli, Ellenséges terület, Starsky és Hutch, Ünneprontók ünnepe, Marley meg én, Honnan tudod?, Elhajlási engedély
